Mostanában szeretem azt mondogatni, hogy csak az az állás fog rám találni, csak onnan fognak visszahívni, amelyiket magamnak álmodtam. Nemrég kaptam egy lehetőséget, és igencsak meglepődtem, mert ez egyáltalán nem az, amire eddig vártam.

Az úgy volt, hogy azt vettem észre, egy napon belül legalább öten felhívták a figyelmemet erre a munkára, gondoltam nem lehet véletlen, így beadtam a pályázatomat, és szinte azonnal válaszoltak, akár már ma kezdhetek. Már ez meglepett, de ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a szerencsémet, ugye, Ráadásul eddig mindig így lett új állásom: amikor már régóta szenvedtem, felhívott valaki, hogy az ismerősének az ismerőse, és nem próbálnám-e meg. Megpróbáltam, felvettek. Csoda, hogy fatalista lettem?

Szóval ez a munka finoman szólva is egy vicc. Nagy valószínűséggel fekete munka, kijátsszák egymásnak a kollégákat, egy szeglete sem legális, és nem kreatív. Ráadásul iszonyatosan, nevetségesen és kétségbeejtően keveset fizetnek.

De amikor rájöttem, hogy ez így van, még akkor is variáltam. Beismerem, a döntésképtelenség default setting nálam, de a legnagyobb gond mégsem ez. Hanem, hogy egy pillanatig azt hittem, én csak ezt érdemlem. Még, ezt a posztot is megírtam már egyszer, és azon gondolkodtam, hogy nem lehet-e az, hogy én megint  - jó szokásomhoz híven - csak megfutamodok egy lehetőség elől. Kétségtelen, ezt jól csinálom. De mivel annyira nem akartam elkövetni ezt a hibát még egyszer, hogy most meg azt felejtettem el, nem kell mindenre igent mondanom.

Az egyik barátnőm szerint nem azért kell mindenhova jelentkeznem, hogy aztán azt el is vállaljam, hanem azért, hogy gyakoroljak az ideálisra. És igaza van. Csakhogy ehhez azt hiszem még mindig nem elég egészséges az önbizalmam.

De úgy tűnik ez is egy lecke. A nemet mondás képességén túl, az is feladat, hogy pontosan tudjam, mennyit érek. És ez nem azt jelenti, hogy teljesíthetetlen követeléseim vannak. Hiszen ha én nem tartom magamat a legjobbnak, akkor ki fog?

De nem ezt csináljuk-e az élet minden területén? Nem merünk szembeszállni a barátunkkal, mert félünk, hogy nem szeret majd többé. Nem hagyjuk el az impotens pasinkat, mert lehet, hogy nem jön helyette más. Nem megyünk szembe a mainstream-mel, csak mert azon aggódunk kinevetnek az emberek. Olyan munkát végzünk, amit utálunk, csak mert el sem tudjuk képzelni a jobbat....

Nem mondom, hogy nekem könnyen megy. De most az egyszer kipróbálom, milyen az amikor élvezettel írok meg egy felmondólevelet.

Hold your own
Know your own name
And go your own way
And everything will be fine

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.