Amikor minden darabokra hullik
2012.09.03. 22:33
Ez a címe annak a könyvnek, amit most olvasok. Persze ez azért ez így barokkos túlzás, mert ahhoz túlságosan fájdalmas, hogy a munkába menet elüssem vele az időt a metrón. A szerző Pema Chödrön, buddhista szerzetesnő, híres meditációs mester. A könyv úgy került hozzám, hogy az egyik barátnőm bement egy ezoterikus antikváriumba azzal a céllal, hogy nekem vesz valamit, amivel talán a segítségemre lehet. Nyilván nem véletlenül fogta meg ez a fülszöveg: A könyv gyakorlati módszereket tartalmaz fájó érzelmek feldolgozására, a bölcsesség, az együttérzés, és a bátorság kifejlesztésére, a nyitottságot és a másokhoz való közelséget elősegítő eszmecsere kialakítására, káros szokásmintáink felszámolására, a zavaros helyzetek megoldására, valamint az együtt érző, tettre kész cselekvésre
Nem vagyok buddhista, de a rajtam ítélkező Istenben sem hiszek, aki minden gondomat megoldja, ha elég imát elmormolok. Ugyanakkor makacsul ragaszkodom ahhoz „Trust and the net will appear” (ez magyarul olyan rosszul hangzik: Bízz és a háló megjelenik) Természetesen a hit és a bizalom két teljesen különböző dolog. Az egyikben van Isten és én ki vagyok szolgáltatva az ő kénye-kedvének, a másik pedig, amikor részt veszek a társteremtésben, azaz felelősséget vállalok a tetteimért.
Ugyanakkor egyre többször érzem azt, képtelen vagyok a teremtésre, ugyanis képtelen vagyok elképzelni, mit szeretnék, Nem tudom, nem merem megfogalmazni magamnak a saját vágyaimat, és ez talán még mindig azon a téves elképzelésen alapulhat nálam, hogy az hiszem, majd egyszer minden jóra fordul. Csakhogy nem fordul jóra, hacsak nem teszek érte valamit. Ehhez talán az első lépés az, hogy szembenézünk a valósággal. ez a könyv meg aztán jó rendesen az arcomba vágja ezt.
„A hétköznapi halál mindazon dolgok megtapasztalását jelenti, amelyeket a hátunk közepére kívánunk. A házasságunk nem működik, az állásunk nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ha hozzászokunk a halál jelenlétéhez a mindennapokban, megtanulunk várni; a bizonytalanság a fejvesztettség, az elfogódottság, és a temérdek kudarc ellenére megnyugszunk. (…)
A halál a reménytelenség arra ösztönöz minket, hogy a dolgok mélyére nézzünk, és szeretetet hordozzunk a szívünkben. Ennek ellenére időnk nagy részében azzal foglalkozunk, hogy a halál gondolatát elhessegessük. megrögzött szokásunk, hogy minden gondot elhárítunk magunktól. Folyvást tagadni próbáljuk, hogy a változás természetes, a homok kipereg az ujjaink közül. Az idő bizony elröppen. Az évszakok váltakozása, vagy a nappal éjszakába fordulása a természet rendje. Amikor megöregszünk, megbetegszünk vagy elveszítjük azt, akit szeretünk, nem fogjuk fel, hogy ugyanez a rend ad hírt magáról. Távol szeretnénk tartani magunktól a halál tudatát, bármi áron. (…)
Pihenjünk meg a pillanatban, nyugodjunk bele a reménytelenségbe, a halálba, ne szegüljünk ellene a ténynek, hogy minden véget ér egyszer, hogy a dolgok mulandók, semmi sem maradandó, hogy idővel minden változik – ez az élet alapvető üzenete.
A reménytelenségről és a halálról szólva a lényeg, hogy szembe kell néznünk a tényekkel. Semmi struccpolitika! Szenvedélyeink talán továbbra is rabságukban tartanak bennünket, de legalább nem képzeljük, hogy a boldogságunk zálogai. Hisz oly sokszor merültünk már el tünékeny élvezetekben. Oly sokszor estünk ebbe a hibába, hogy beláthatnánk végre: a reménybe kapaszkodás egyet jelent a nyomorúsággal. Egyet jelent azzal, hogy röpke örömökért örök pokollal fizetünk.
A remény feladása ezzel szemben arra buzdít, hogy barátkozzunk meg önmagunkkal, tartsunk ki magunk mellett, ne fussunk el a hibáink elől, és történjék bármi, térjünk vissza a kendőzetlen lényeghez. Minden gyengeségünk mögött a halálfélelem munkál. Ezért nyugtalankodunk, ezért veszítjük el a fejünket, ezért szorongunk. de ha megtapasztaljuk a tökéletes reménytelenséget, ha feladjuk a reményt, hogy többre juthatunk a jelen pillanatnál, boldoggá tehetjük életünket. Becsületes, egyenes kapcsolat ez köztünk és a sorsunk között, amely immár nem leplezi a múlandóság és a halál jelenlétét.”
If it's a broken part, replace it, if it's a broken arm, then brace it, if it's a broken heart, then face it
2012.09.01. 21:25
Akkor kezdjük megint, az elejétől.
Depressziós vagyok, pánikrohamaim vannak, szociális fóbiám van, utálom a munkám, nincs pasim, nem szeret az anyám (haha, ez annyira klasszikus), képtelen vagyok nemet mondani, és konfliktuskerülő vagyok.
De mivel van hol laknom, van mit ennem, vannak barátaim is, akik állítólag szeretnek, ezért inkább megpóbálom előről kezdeni. Újra, századszor. Majd kiderül, sikerült-e.