Ez a címe annak a könyvnek, amit most olvasok. Persze ez azért ez így barokkos túlzás, mert ahhoz túlságosan fájdalmas, hogy a munkába menet elüssem vele az időt a metrón. A szerző Pema Chödrön, buddhista szerzetesnő, híres meditációs mester. A könyv úgy került hozzám, hogy az egyik barátnőm bement egy ezoterikus antikváriumba azzal a céllal, hogy nekem vesz valamit, amivel talán a segítségemre lehet. Nyilván nem véletlenül fogta meg ez a fülszöveg: A könyv gyakorlati  módszereket tartalmaz fájó érzelmek feldolgozására, a bölcsesség, az együttérzés, és a bátorság kifejlesztésére, a nyitottságot és a másokhoz való közelséget elősegítő eszmecsere kialakítására, káros szokásmintáink felszámolására, a zavaros helyzetek megoldására, valamint az együtt érző, tettre kész cselekvésre

Nem vagyok buddhista, de a rajtam ítélkező Istenben sem hiszek, aki minden gondomat megoldja, ha elég imát elmormolok. Ugyanakkor makacsul ragaszkodom ahhoz „Trust and the net will appear” (ez magyarul olyan rosszul hangzik: Bízz és a háló megjelenik) Természetesen a hit és a bizalom két teljesen különböző dolog. Az egyikben van Isten és én ki vagyok szolgáltatva az ő kénye-kedvének, a másik pedig, amikor részt veszek a társteremtésben, azaz felelősséget vállalok a tetteimért.

Ugyanakkor egyre többször érzem azt, képtelen vagyok a teremtésre, ugyanis képtelen vagyok elképzelni, mit szeretnék, Nem tudom, nem merem megfogalmazni magamnak a saját vágyaimat, és ez talán még mindig azon a téves elképzelésen alapulhat nálam, hogy az hiszem, majd egyszer minden jóra fordul.  Csakhogy nem fordul jóra, hacsak nem teszek érte valamit. Ehhez talán az első lépés az, hogy szembenézünk a valósággal. ez a könyv meg aztán jó rendesen az arcomba vágja ezt.  

„A hétköznapi halál mindazon dolgok megtapasztalását jelenti, amelyeket a hátunk közepére kívánunk. A házasságunk nem működik, az állásunk nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ha hozzászokunk a halál jelenlétéhez a mindennapokban, megtanulunk várni; a bizonytalanság a fejvesztettség, az elfogódottság, és a temérdek kudarc ellenére megnyugszunk. (…)

A halál a reménytelenség arra ösztönöz minket, hogy a dolgok mélyére nézzünk, és szeretetet hordozzunk a szívünkben. Ennek ellenére időnk nagy részében azzal foglalkozunk, hogy a halál  gondolatát elhessegessük. megrögzött szokásunk, hogy minden gondot elhárítunk magunktól. Folyvást tagadni próbáljuk, hogy a változás természetes, a homok kipereg az ujjaink közül. Az idő bizony elröppen. Az évszakok váltakozása, vagy a nappal éjszakába fordulása a természet rendje. Amikor megöregszünk, megbetegszünk vagy elveszítjük azt, akit szeretünk, nem fogjuk fel, hogy ugyanez a rend ad hírt magáról. Távol szeretnénk tartani magunktól a halál tudatát, bármi áron.  (…)

Pihenjünk meg a pillanatban, nyugodjunk bele a reménytelenségbe, a halálba, ne szegüljünk ellene a ténynek, hogy minden véget ér egyszer, hogy a dolgok mulandók, semmi sem maradandó, hogy idővel minden változik – ez az élet alapvető üzenete.

A reménytelenségről és a halálról szólva a lényeg, hogy szembe kell néznünk a tényekkel. Semmi struccpolitika! Szenvedélyeink talán továbbra is rabságukban tartanak bennünket, de legalább nem képzeljük, hogy a boldogságunk zálogai. Hisz oly sokszor merültünk már el tünékeny élvezetekben. Oly sokszor estünk ebbe a hibába, hogy beláthatnánk végre: a reménybe kapaszkodás egyet jelent a nyomorúsággal. Egyet jelent azzal, hogy röpke örömökért örök pokollal fizetünk.

 A remény feladása ezzel szemben arra buzdít, hogy barátkozzunk meg önmagunkkal, tartsunk ki magunk mellett, ne fussunk el a hibáink elől, és történjék bármi, térjünk vissza a kendőzetlen lényeghez. Minden gyengeségünk mögött a halálfélelem munkál. Ezért nyugtalankodunk, ezért veszítjük el a fejünket, ezért szorongunk. de ha megtapasztaljuk a tökéletes reménytelenséget, ha feladjuk a reményt, hogy többre juthatunk a jelen pillanatnál, boldoggá tehetjük életünket. Becsületes, egyenes kapcsolat ez köztünk és a sorsunk között, amely immár nem leplezi a múlandóság és a halál jelenlétét.”