Végül lemondtam a családállítást. Érdekes, nem bántam meg. Akkor sem, amikor szombat reggel megint volt egy enyhe pánikrohamom

Hétfőn viszont felhívtam az energiagyógyászomat, Katit. Most így utólag jöttem csak rá, hogy valószínűleg azért, mert ha a kineziológus nem tudott "megszerelni", gondoltam, majd felkeresek mást, aki biztosan segít. Csak nekem ne kelljen tennem érte semmit. Vinnyogtam neki egy órát, elmeséltem neki a nagy tervemet Kaliforniáról, ő meg csak csendben tette fel a kérdéseket: és mi lesz a blogoddal, amit írni akarsz? És gondolod külföldön más leszel, mint itthon? Szerinted oda nem viszed magaddal a problémáidat?
Aztán amikor tovább nyávogtam, hogy, de ez sem megy, meg az sem sikerül, és különben is boldogtalan vagyok, és legszívesebben itt hagynám ezt az egészet, azt mondta, nézzem meg, mi történne, ha elhagynám a testem. Elmesélte, ő kipróbálta és kiderült, bármennyi problémája is van itt, a lelke tudja, hogy itt dolga van, tehát jönne is vissza azonnal.

Szóval, csináljam végig az egészet előröl?! Na, arról szó sem lehet! Inkább kibírom ezt :D

Végül azt mondta, és ez rakott helyre igazán: nincs már mit kijavítani rajtad. Nincs mit meggyógyítani, átprogramozni. Csak neked is akarnod kell a változást. Hol van az a lány, aki nem oly rég, még úgy ment végig az utcán, hogy áldásokat dobált mindenkire? Aki úgy kelt fel reggel, hogy hálát mondott azért, mert egy új nap kezdődött? Talán vissza kellene térned ezekhez. A fénycsatornádat sem használod, pedig azt a beavatást is megkaptad. Akkor hogyan várhatod el másoktól, hogy emelkedjenek, ha te sem teszel semmit?

Igen, pontosan tudom, hogy nekem keményen meg kell küzdenem a jó kedvemért. Eredetileg ezért is született a blog ötlete, mert meg akartam mutatni másoknak, hogyan lehet ezt csinálni. Ezért ez a blog neve is. Csak valahogy elfelejtettem ezt az egészet útközben. Hagytam, hogy eltemessenek a problémák, csak a rosszat ismételgettem folyton, és igazából nem is tettem semmit azért, hogy jobb kedvem legyen. Csak ültem a kétségbeesésemben és vártam, hogy valaki kirángat onnan. Pedig tudhatnám, hogy nincs fehér lovag vagy hős barát, aki ilyenkor elérne hozzám. Még ha lenne, akkor is csak elmarnám magam mellől. Pedig aki nem akarja, nem kéri, azon még az angyalok sem tudnak segíteni

Ma lemondta a kineziológusom. Pontosabban, az történt, hogy állítólag nem beszéltük meg időpontot a hétre, merthogy szombaton amúgy is megyek családállításra. Jól meglepődött, amikor ajtót nyitott, de azt mondta, várjak egy kicsit, hátha  - és itt most nem tudom, milyen szót használt, de én úgy fordítottam magamban, hogy "majd elrendezik az égiek..Akinek jobban van rá ma szüksége -gondoltam, és ez addig nagyon vigasztaló is volt, amíg biztos voltam benne, hogy én vagyok az. Aztán megjelent az a lány, akit már a ház előtt is láttam álldogálni. Tulajdonképpen, amikor megláttam, még be is villant, hogy "na ez a lány is az hozzá jött" de aztán el is hessegettem, a gondolatot, merthogy ugye, én jöttem.

Bevallom, nagyon csalódott voltam, és még talán vagyok is. Felhívtam a barátnőmet, hogy nyavalyoghassak egy kicsit, erre ő megkérdezte szedek-e én elég magnéziumot, meg C-vitamint ( wtf? meg vagyok győződve, hogy az én bajomon nem segít se a magnézium, a C-vitamin, bár ő állítólag a fejfájástól kezdve a rossz csillagállásig mindenre ezt szedi. De az is lehet, hogy az a baj, hogy én meg vagyok erről győződve).

Így hát aztán bánatosan hazaballagtam. De közben eszembe jutott, hogy jó nagy hülye vagyok, mert megint nem mondtam el, hogy mit érzek. Amikor a kineziológus azt mondta, hogy biztos ő a hülye, siettem biztosítani arról, hogy én azért nem nevezném annak. Mert tényleg nem gondolom ezt, de ahelyett, hogy csak azt ismételgettem, hogy én úgy emlékszem, megbeszéltük a mai napot, azért kifejezhettem volna, hogy csalódott vagyok. Meg kicsit szomorú is. Hiszen még házi feladatot is adott! De nem, én megint csak hallgattam, mosolyogtam és erőltetett derűvel azt mondtam, hogy jó sebaj, akkor szombaton!

Gondolkoztam persze azon is, hogy lehet, hogy tényleg nem volt rá szükségem ma? De hát én rosszul vagyok! Sőt, mi lenne, ha kinyírnám magam, és akkor nem kellene ezzel a sok hülyeséggel törődni. Nem, nem is! Inkább nem megyek el szombaton. Meg soha többé. Végeztem, elegem van!

Aztán rájöttem, hogy az is lehet, hogy mankónak használom őt már megint? Ma iszonyatos szar napom volt (no suprise here) de egész nap azzal vigasztaltam magam, majd este jól elmesélek neki mindent, ő meg mond valami okosat, amitől jobb lesz, de nekem meg nem kell tennem semmit sem. Nyilvánvaló, hogy ez nem éppen egészséges hozzáállás. Úgyhogy nincs mit tenni, nekem kell felmutatnom valamit. Csak tudnám hogyan. Most még duzzogok egy kicsit, de azt hiszem nem úszom meg, hogy ne csak a szám járjon arról, mit kellene változtatni. Hanem tenni is valamit. Persze, nem hiszem, hogy ez menni fog egyhamar, mert előbb a duzogási-fázis jön. Talán holnap. Most inkább sajnálom magam még egy kicsit és direkt lefekszem aludni 10-kor.

Ma horoszkópot fordítottam.Azt írják a Mérlegnél (az Aszcendensem), hogy a Mérleg-jegyűek legnagyobb kihívása az életben, hogy elfelejtik, nem létezik olyan, hogy tökéletes megoldás. Az ember próbálkozik, aztán, ha elcseszi, akkor tanul belőle, és újra megpróbálja. Aztán szépen lassan annyira válik jó emberré, amennyire tőle telik. És ez még akkor is jó messze lesz a tökéletestől, de nem is az a lényeg, hanem az, hogy megpróbáltad.

Ezt miért nem mondta nekem korábban senki sem?

Aztán este, a pedikűrösnél, az egyik nő elmesélte, hogy a hat éves unokahúga 3 hét után közölte, köszöni szépen, de ő már pedig többet nem megy iskolába, mert ez egyszerűen nem neki nem való, és kész. Csak azért, mert nem húzott egyenes vonalat a matekórán és nem dicsérte meg a tanítónéni. Most leszámítva azt, hogy egyem a kicsi szívét, nagyon nehéz lehet augusztus 31-ig cuki óvodásnak lenni, akit azért is megdicsérnek, mert szépen ül, szeptember 1-től meg komoly iskolássá válni, mennyire szörnyű már, hogy ő a lehető legtökéletesebbet várja el saját magától, és amikor nem sikerült neki, sutba vágja az egészet, csak ne kelljen együtt élnie azzal, hogy kudarcot vallott? Vajon vannak gyerekek, akik úgy születnek, hogy ha nem sikerül valami megrázzák magukat és újra próbálják? Vagy tanítja nekik valaki ezt a makacs kitartást? Én például egymillió sportot kipróbáltam, aztán két hét múlva sírva könyörögtem a szüleimnek, hogy vegyenek ki, mert én ezt nem akarom tovább csinálni, de azt sosem mertem bevallani, hogy azért nem, mert úgy éreztem mindig én vagyok a legügyetlenebb. Pedig állítólag két évesen egyedül tanultam meg cipőt fűzni az anyám hosszú szárú fűzős cipőjén és órákig gyakoroltam, és újra-, meg újrakezdtem, míg végre rájöttem, hogyan kell csinálni.

De nem is olyan rég, a tesóm esküvőjén is levágtam egy hisztirohamot, hogy én bizony nem táncolok, mert én nekem ez nem megy, és kész. Aztán lehajtottam egy pezsgőt és a tesóm kedvéért csakazértis rázni kezdtem a seggem, de eltartott egy ideig, míg nem azon aggodalmaskodtam, hogy mindenki engem néz, és azt gondolja mennyire suta vagyok.

És a fene egye meg, de olyan sokáig tartott, mire leesett,  - ha azt nem vesszük, hogy "ki nem szarja le más mit gondol" - az egész akkor is önbizalom kérdése. Hiszen amióta egy kicsit összeszedtem magam lelkileg, azóta járok pilatesre még akkor is, ha az elején szinte azt sem tudtam hirtelen melyik kezem a jobb és, melyik a bal. De próbálom, és boldog vagyok, ha sikerül. De akkor is hiányzik belőlem az a kitartó próbálkozás, ami még valahol megvolt két évesen. Vajon mikor veszett el? És miért? És vajon én észreveszem-e majd, hogy a gyerekem hasonló kínokkal küzd? És én mikor fogok rádöbbenni végre arra, hogy nem az a fontos, hogy tökéletes legyek, hanem az, hogy büszke vagyok arra, hogy legalább megpróbálok azzá válni?

Azt mondja nekem egy barátnőm: Miért nem lehet az, hogy párkapcsolatokban van egy olyan időszak, amikor minden rendben van? Miért vannak folyton problémák? Na most erre mit lehet mondani, azon kívül, hogy nagyon sajnálom, de igenis van rózsaszín időszak. Na persze nem mindig és nem mindenkinek. Helyette inkább igyekeztem a leggyengédebb hangomat elővenni: tudod, már beszéltünk erről. Az életünkben lévő problémák és emberek, tükröt tarnak nekünk. Vagy pont olyanok, mint mi vagyunk, vagy épp a fordított képet mutatják. Ha tehát a pasid folyton beszól és kritizál, érdemes elgondolkodnod: nem lehet, hogy te is így viselkedsz mással? Vagy épp ellenkezőleg: nem lehet, hogy túl sokat tűrsz, és folyton meg akarsz felelni? Aztán meg senki sem érti, miért borítasz mindent hirtelen…Pedig csak mert nem tetszik a kép, hiába törjük össze a tükröt, egy másikban sem fogunk jobban festeni.

Ráadásul akár tetszik, akár nem most olyan időszakot élünk, amikor az összes olyan problémánk, amit nem oldottunk meg, most még intenzívebben előkerül. Azért, hogy felhívja magára a figyelmet, és azért, hogy lehetőséget kapjunk arra, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljunk velük. Senki sem állítja, hogy könnyű. És csak azért, mert nekem nem az a problémám, hogy a mostani pasim pont olyan, mint az előző volt, az nem jelenti azt, hogy nekem nincs tartozásom.

Én néha megpróbálok örülni annak, hogy ennyi bajom van. És az sem zavar, hogy több éve dolgozom az egyik problémámon. Most talán végre végleg kitisztíthatom a sebet, anélkül, hogy újra begennyesedne. Majd meglátjuk. Addig is jobb élni így, mint tagadva azt, hogy bármi közöm is lenne a sorsomhoz és hibáztatni az Istent vagy akár a másik embert, aki sose hallgat meg, vagy aki sosem változik. Hát nem egyszerűbb, ha én vállalom a felelősséget? Így legalább úgy érzem, tehetek valamit.

Ráadásul az energiagyógyász-médium barátnőm azt mondja, ha hálát mondok a gondjaimért, hamarabb megtalálom rájuk a megoldást. Már csak az a kérdés, hogy muszáj-e szívből hálásnak lenni, mert az valahogy nagyon nem sikerül egyelőre :)

Azt hiszem itt az ideje, hogy egy kicsit beszéljek arról, mit is akarok ezzel a bloggal valójában.

Szerencsés vagyok, mert sosem féltem segítséget kérni. Szerencsés, mert sok olyan embert ismerek, aki ha rá is jött arra, hogy egyedül képtelen megbirkózni a démonjaival, mégis képtelen beszélni róluk egy idegennek. Az anyukám például. Most 65 évesen talán rájött arra, hogy ő maga betegítette meg saját magát, azzal, hogy tűrt és hallgatott. Hogy nem mert visszaszólni, és nem mert véleményt nyilvánítani. Szép csendben felemészti saját magát, és közben úgy csinál, mintha minden a legnagyobb rendben lenne Csak az a  kurva élet, mondogatja…Sclerosis Multiplexe van ami egyre csak rosszabb lesz. Néha már mozogni sem képes. Mégis fél attól, hogy változtasson. Meg hát ugye minek is már erre a kis időre…

Szerencsés vagyok, mert nekem van két olyan ember az életemben, akiktől nagyon sokat tanultam: A kineziológusom, és az energetikai gyógyít-médium barátnőm. Mindkettőjüket pont akkor ismertem meg, amikor a legnagyobb szükségem volt rájuk, de nem tudtam, hogy mit tehetnék. Mindkettőjüket egy-egy barátom ajánlotta a figyelmembe, és azóta én is ezt teszem. Akiken látom, hogy segítségre van szükségük és nyitottak arra, hogy beszéljenek valakinek róla, azoknak elmesélem, hogy nekem sokat segítettek. Így vallottam be egy megdöbbent barátnőmnek, hogy évekig depresszióval és szociális fóbiával küzdöttem, és hozzátetettem, szerintem az ő problémáján is segíthetne a kineziológus...

Hiszem, hogy aki keresi a válaszokat, az előbb-utóbb megtalálja őket, és ez a blog ebben akar segíteni. Aki erre téved láthatja, hogy távolról sem vagyok tökéletes, és rengeteg problémával küzdök én magam is. De azt hiszem az évek során felhalmoztam annyi tudást, hogy valamennyit át tudok adni belőlük. Ha pedig nem tudom a választ, legalább tudok kérdezni. Vagy ha azt sem, talán őszintén be merem vallani azt, hogy bajban vagyok. És azt hiszem, ez az első lépés a megoldás felé.

Sokáig azt gondoltam, „gyógyultnak” kell nyilvánítanom magamat ahhoz, hogy tanácsokat merjek osztogatni. De rájöttem, nem az a fontos, hogy eljutottam valahova, hanem az, hogy merre tartok. Azt remélem, hogy te aki ezeket a sorokat olvasod, bátorságot merítesz az én bátorságomból és velem nevetsz a hülyeségeimen. És így együtt eljuthatunk valahova.

Közben pedig, amikor nem tudok vagy nem akarok okoskodni :) olyan képeket, idézeteket és zenéket osztok meg, melyek rám inspirálóan hatnak, és talán neked  - aki elolvasod vagy meghallgatod őket - is kedvedre lesznek. És emlékeztetnek arra, hogy mindannyian hasonló problémákkal küzdünk, csak máshogy hívjuk őket.

Egyszer arról beszélgettünk a kolléganőimmel , hogy abban a pillanatban, ahogy bérletet vettünk egy edzőterembe, vagy egy órára soha többet be nem tettük oda a lábunkat. Valahogy így vagyok én is ezzel a bloggal. Biztos elkötelezettség-fóbiám van.

Nem igazán merem ugyanis visszaolvasni az írásaimat. Egyszer legfeljebb. Kijavítom az elütéseket, amelyekre figyelmeztet a program, de megpróbálok nem agyalni rajta: nem cserélgetem a jelzőket és rendezgetem a szórendet. Lehet, hogy kellene, de ismerem magam. Ha sokat variálok, elbátortalanodom, és végül lebeszélem magam az egészről. Ráadásul még meg sem ígértem, hogy minden nap írni fogok. Mert tudom, hogy abban a pillanatban ahogy fogadkozni kezdek, abbahagyom. Tegnap volt is egy olyan futó gondolatom, hogy ha egy hónapig minden nap foglalkozom a blogommal, akkor utána elmesélem egy valakinek, hogy létezik. Nem is írtam egy betűt sem…