Ma horoszkópot fordítottam.Azt írják a Mérlegnél (az Aszcendensem), hogy a Mérleg-jegyűek legnagyobb kihívása az életben, hogy elfelejtik, nem létezik olyan, hogy tökéletes megoldás. Az ember próbálkozik, aztán, ha elcseszi, akkor tanul belőle, és újra megpróbálja. Aztán szépen lassan annyira válik jó emberré, amennyire tőle telik. És ez még akkor is jó messze lesz a tökéletestől, de nem is az a lényeg, hanem az, hogy megpróbáltad.

Ezt miért nem mondta nekem korábban senki sem?

Aztán este, a pedikűrösnél, az egyik nő elmesélte, hogy a hat éves unokahúga 3 hét után közölte, köszöni szépen, de ő már pedig többet nem megy iskolába, mert ez egyszerűen nem neki nem való, és kész. Csak azért, mert nem húzott egyenes vonalat a matekórán és nem dicsérte meg a tanítónéni. Most leszámítva azt, hogy egyem a kicsi szívét, nagyon nehéz lehet augusztus 31-ig cuki óvodásnak lenni, akit azért is megdicsérnek, mert szépen ül, szeptember 1-től meg komoly iskolássá válni, mennyire szörnyű már, hogy ő a lehető legtökéletesebbet várja el saját magától, és amikor nem sikerült neki, sutba vágja az egészet, csak ne kelljen együtt élnie azzal, hogy kudarcot vallott? Vajon vannak gyerekek, akik úgy születnek, hogy ha nem sikerül valami megrázzák magukat és újra próbálják? Vagy tanítja nekik valaki ezt a makacs kitartást? Én például egymillió sportot kipróbáltam, aztán két hét múlva sírva könyörögtem a szüleimnek, hogy vegyenek ki, mert én ezt nem akarom tovább csinálni, de azt sosem mertem bevallani, hogy azért nem, mert úgy éreztem mindig én vagyok a legügyetlenebb. Pedig állítólag két évesen egyedül tanultam meg cipőt fűzni az anyám hosszú szárú fűzős cipőjén és órákig gyakoroltam, és újra-, meg újrakezdtem, míg végre rájöttem, hogyan kell csinálni.

De nem is olyan rég, a tesóm esküvőjén is levágtam egy hisztirohamot, hogy én bizony nem táncolok, mert én nekem ez nem megy, és kész. Aztán lehajtottam egy pezsgőt és a tesóm kedvéért csakazértis rázni kezdtem a seggem, de eltartott egy ideig, míg nem azon aggodalmaskodtam, hogy mindenki engem néz, és azt gondolja mennyire suta vagyok.

És a fene egye meg, de olyan sokáig tartott, mire leesett,  - ha azt nem vesszük, hogy "ki nem szarja le más mit gondol" - az egész akkor is önbizalom kérdése. Hiszen amióta egy kicsit összeszedtem magam lelkileg, azóta járok pilatesre még akkor is, ha az elején szinte azt sem tudtam hirtelen melyik kezem a jobb és, melyik a bal. De próbálom, és boldog vagyok, ha sikerül. De akkor is hiányzik belőlem az a kitartó próbálkozás, ami még valahol megvolt két évesen. Vajon mikor veszett el? És miért? És vajon én észreveszem-e majd, hogy a gyerekem hasonló kínokkal küzd? És én mikor fogok rádöbbenni végre arra, hogy nem az a fontos, hogy tökéletes legyek, hanem az, hogy büszke vagyok arra, hogy legalább megpróbálok azzá válni?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.