Elgondolkodtatott ez az idézet. Először is azt hiszem, én túlzásba viszem ezt a fatalizmust. Bár az is kétségtelen, hogy amíg fel-alá rohangálok, mint egy fejvesztett csirke nem történnek meg a dolgok, vagy ha mégis, a nagy kapkodásban elrohanok mellettük.

Emlékszem, két éve végre elegem lett abból, hogy egy olyan albérletben lakom, ahol mindent utálok: a szomszédokat, a főbérlőt a környéket, még a háztartási gépek is összeesküdtek ellenem. Addig is mondogattam, hogy nem bírom tovább, de egyik este, valamilyen ötlettől vezérelve fogtam magam és összeírtam milyen lakásban szeretnék lakni. Másnap reggel szólt az egyik kolléganőm, hogy egy barátja  kiadja a lakását. Megkérdeztem hol van, én azonnal rávágtam: nem jó, túl messze van. Egy, vagy két hét szenvedés és hangos panaszkodás után, egy másik kolléganőm megkérdezte nem nézzük-e meg mégis a lakást. Megnéztük, beleszerettem. Valamiért azonban még mindig variáltam. Aztán egy-két nap múlva kezembe került a listám, végigfutottam rajta és rájöttem mekkora ökör vagyok, a lakás minden szempontnak megfelelt: a kedves főbérlőn át, az alacsony rezsiig, és még terasza is van.

Ezzel azt akarom mondani, hogy egyrészt hihetetlen mennyire képesek vagyunk elmenni a saját szerencsénk mellett, mert egyszerűen nem látunk az orrunknál tovább: én például erkélyt akartam és teraszt kaptam helyette, mégsem vettem észre a lehetőséget azonnal. A másik  - és talán legfontosabb kérdés – azonban az, hogy tudtam mit akarok és mertem is kívánni. Vagyis tettem is valamit azért, hogy az a valami az enyém legyen. A legtöbbször azonban csak ülök és mondogatom, hogy jön ha akar, az a pasi, az a jobb állás, azok a kalandok, az új lakás. De ha nem fogalmazom meg magamnak sem, hogy mit akarok pontosan – ha még ennyit sem vagyok hajlandó tenni érte, akkor miért is hullna az ölembe? Hiszen, honnan tudná az Univerzum, hogy szőke hajú pasit akarok vagy barnát ha én magam sem tudom?

Van egy barátnőm, aki olyan mint a szélvész. Ha problémával, megoldandó feladattal kerül szembe, egymillió dolgot felsorol mit lehetne és kellene tenni, hogy megoldódjon. Engem persze megőrjít ezzel, ő meg kikészül az én lassúságomtól. Sokáig azt gondoltam, hogy feleslegesen rohangál, és ehelyett szépen várnia kellene arra, amit szeretne. És azzal vigasztaltam magam, hogy a hibák és a zsákutcák csak arra figyelmeztetik, nem kell kapkodni. Sokáig tartott mire rájöttem, azok, amikkel az útján találkozik segítik abban, hogy pontosabbá formálja a vágyait. Találkozik valamivel, kipróbálja, megkóstolja, megszagolja, majd eldönti tetszik-e neki vagy sem. Aztán megy tovább, egyre több információval felfegyverkezve, amelyek mind abban segítik, hogy pontosan megfogalmazhassa a vágyait. És, amikor már kristálytisztán látja azt, amit szeretne, na akkor az meg is érkezik hozzá. (ezt bizonyítani tudom). Én pedig itt ülök, és továbbra is arról a királyfiról álmodom, akiről egyelőre azt sem tudom eldönteni, hogy a zenét szeresse-e vagy a matematikát.