Én világ életemben valaki más akartam lenni. Nem oly rég Miranda Kerr, előtte meg Daneel Harris. Középiskolás koromban meg Dosztojevszkij. De ebbe most ne menjünk bele... De legtöbbször nem is híres ember, csak valaki, aki nem én. Aki szebb, tehetségesebb, sikeresebb nálam. Irigylem? Naná! De ez az egyszerű válasz. A miértre már egy kicsit nehezebb volt rájönnöm.

Azt vettem észre, hogy azt leszámítva, hogy egyfolytában szidom magam (tegyük hozzá, teljesen feleslegesen és destruktívan), azért, mert nem írok, mégis képtelen voltam arra, hogy végre rávegyem magam. Pedig tegnap reggel úgy keltem, hogy na, ma végre! A kedvem is jó, és épp lesz egy kis időm este, miután találkoztam a barátnőmmel, és az milyen jó, mert köztudott, mindenki remekül dolgozik, ha a nyakában lohol a határidő. Ennek ellenére, hazajöttem, bekapcsoltam a gépet, de azt vettem észre, minden mással foglalkozom, csak nem azzal, ami kellene. Repülőjegyet kerestem, meg varrótanfolyamra regisztráltam, meghallgattam a 853. kihagyhatatlanul fontos előadást. Éjszaka lett, én pedig már a harmadik cigimet szívtam a fürdőszobában, és nem értettem, miért vagyok boldogtalan. Pedig elvégeztem a napi hála-adós litániámat (erről később) meg megdicsérgettem magam, hogy milyen sok mindent csináltam ma. Azt leszámítva, hogy kiválóan vagyok képes túldramatizálni bármilyen helyzetet, érzetem, hogy ez valami más. De hiába kérdezgettem magam, hogy most meg mi a fene bajom van? Semmi...

És akkor reggelre leesett. Az úgy volt, hogy olvastam egy bejegyzést egy blogírótól, aminek nem csak minden szavával egyet értettem éppen, hanem a szöveg szinte az irodalmat súrolta. Gyönyörű volt, na. Elképzeltem, ahogy a posztra reagálva én is megírom majd emelkedett gondolataimat és együtt ellovagolunk a  naplementébe...(insert eye-rolling here). Szóval, rájöttem, hogy már megint az a baj, hogy ahhoz az íróhoz hasonlítom magam, akinek gondolom, a nyomába sem érhetek.

Én mindig ilyen voltam. Ha megláttam valakit, akiről azt gondoltam a fejemben, hogy jobb, mint én, ez annyira lebénított, hogy egyszerűen föladtam a küzdelmet. Pedig, mindenki tudja, hogy még a sportmeccseken is jórészt agyban dől el minden. Nagyon sokáig a munkámban sem érzetem azt, hogy jó lennék, hiába erősítettek meg a főnökök, én mindig azt gondoltam, a kollégák sokkal jobbak nálam. Ezt akkor sikerült levetkőznöm valamennyire, amikor egyszerűen nem volt időm arra, hogy összehasonlítsam magam másokkal.

Látszik tehát, hogy megint rohadtul ráérek. Amúgy meg, és erre jöttem rá ma, hogy nekem nem annak a nőnek a blogját kell írnom. Nem nála kell jobban írnom. Azt kell megtudnom, én milyen vagyok. Ráadásul, ha nem lehetek ő, akkor nem az a legegyszerűbb, hogy az leszek, aki én vagyok? És bármennyire lerágott csont is ez, és bármekkora kiborító közhely: ha rossz vagyok, akkor is legalább megpróbáltam. Mert az már kiderült, hogy boldogtalan vagyok, ha nem ezt csinálom, akkor meg nem mindegy? 

Volt egy ismerősöm, kiváló sminkmester a BBC-nél. Csakhogy ő mindig festeni akart. Aztán, egyszer a fejébe vette, hogy ő sosem lesz zseniális, úgyhogy, ha az nem lehet, nem lesz inkább semmi sem. Néhány hét múlva, amikor a barátaival nyaralni indultak, azt hazudta otthon hagyta az útlevelét, visszamegy érte. És akkor ott, amikor végre egyedül hagyták, megpróbált öngyilkos lenni. Nem sikerült. Így aztán, hogy tiltakozása ellenére megmentették, inkább sminkmester lett. Mint mondta, egyszerűen fél attól, hogy kiadja, megmutassa azt, ő kicsoda. mert akkor kiderülhet, hogy nem tökéletes, nem kimagasló. Úgyhogy egy másodlagos kreatív munkát választott, amiben ugyan remekül teljesít, de közben szép csendben megbújhat a produkció hátterében.

Sokáig én is ezt hittem, hogy jól elleszek így. Eltelt tíz év. A vége felé kezdett kiderülni, hogy mennyire rettenetesen utálom, unom és boldogtalanná tesz a munkám, míg mások ölni tudnának érte. És most már azt hiszem képtelen vagyok meggyőzni magam arról, hogy jobban félek a kudarctól. Persze az nem igaz, hogy nem félek. Rettegek. De talán most már elég öreg vagyok ahhoz, hogy ráfogjam ezt az egészet a középkorúak váláságára.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.