Semmihez sincs kedvem. Sem írni, sem olvasni. Sem állást keresni, sem új dolgot tanulni. Csak ülök és szenvedek. És unatkozom. Fáradt vagyok, kiégett, rosszkedvű.
Itt áll halomban egy csomó festék, ecset, glitter, ragasztó, szegecs - megvettem, hogy majd alkotok valamit. Kibontatlanul hever abban a nejlonzacskóban, amiben hazahoztam, azon a ponton ahová letettem az előszobában 3 héttel ezelőtt. Pedig az volt a terv, hazajövök a boltból és alkotok valamit. Inkább lefeküdtem aludni.
Várok valamire. Valami jelre, hogy lesz jobb. Vagy arra, hogy megjön a kedvem,vagy legalább arra, hogy kisüt a nap. Pedig tudhatnám, rajtam nem segíthet senki, csak én magam. Csak a hülye filmekben, meg a mesében van úgy, hogy akkor érkezik megváltás, a jó tündér, a pasi, amikor legnagyobb szükséged van rá. Nem, akkor nem érkezik. Előbb el kell kezdened kirángatni magad a saját hajadnál fogva.
És persze jogom van a rosszkedvem mocsarában dagonyázni. Jogom van hisztizni és szenvedni és nem akarni semmit sem tenni. És az már csak az én bajom, ha túl sokáig várok arra, hogy valaki mégis megszabadít. Kár, hogy nincs hozzá kedvem. Csakazértse.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.