Semmihez sincs kedvem. Sem írni, sem olvasni. Sem állást keresni, sem új dolgot tanulni. Csak ülök és szenvedek. És unatkozom. Fáradt vagyok, kiégett, rosszkedvű.

Itt áll halomban egy csomó festék, ecset, glitter, ragasztó, szegecs - megvettem, hogy majd alkotok valamit. Kibontatlanul hever abban a nejlonzacskóban, amiben hazahoztam, azon a ponton ahová letettem az előszobában 3 héttel ezelőtt. Pedig az volt a terv, hazajövök a boltból és alkotok valamit. Inkább lefeküdtem aludni.

Várok valamire. Valami jelre, hogy lesz jobb. Vagy arra, hogy megjön a kedvem,vagy legalább arra, hogy kisüt a nap. Pedig tudhatnám, rajtam nem segíthet senki, csak én magam. Csak a hülye filmekben, meg a mesében van úgy, hogy akkor érkezik megváltás, a jó tündér, a pasi, amikor  legnagyobb szükséged van rá. Nem, akkor nem érkezik. Előbb el kell kezdened kirángatni magad a saját hajadnál fogva.

És persze jogom van a rosszkedvem mocsarában dagonyázni. Jogom van hisztizni és szenvedni és nem akarni semmit sem tenni. És az már csak az én bajom, ha túl sokáig várok arra, hogy valaki mégis megszabadít. Kár, hogy nincs hozzá kedvem. Csakazértse.

Most kezdtem olvasni ezt a könyvet, és legszívesebben kötelező olvasmánnyá tenném. De tudom, hogy nem lehet. Álljon hát itt inkább egy idézet, amit bárki megoszthat akár a fészbukon egy giccses fotó mellé tűzve.

"Ha az emberek érzékelésében van bizonyos fokú jelenlét – csöndes és éber figyelem –, akkor képesek érezni a minden teremtményben, minden életformában levő isteni életesszenciát, és felismerni, hogy az ugyanaz, mint saját esszenciájuk, s ezért úgy szeretik őket, mint önmagukat. Anélkül azonban a legtöbb ember csak a külső formát látja, s nincs tudatában a belső lényegnek, ahogy saját lényegének sem, és önmagának csupán testi és lélektani formájával azonosul."

Mostanában szeretem azt mondogatni, hogy csak az az állás fog rám találni, csak onnan fognak visszahívni, amelyiket magamnak álmodtam. Nemrég kaptam egy lehetőséget, és igencsak meglepődtem, mert ez egyáltalán nem az, amire eddig vártam.

Az úgy volt, hogy azt vettem észre, egy napon belül legalább öten felhívták a figyelmemet erre a munkára, gondoltam nem lehet véletlen, így beadtam a pályázatomat, és szinte azonnal válaszoltak, akár már ma kezdhetek. Már ez meglepett, de ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a szerencsémet, ugye, Ráadásul eddig mindig így lett új állásom: amikor már régóta szenvedtem, felhívott valaki, hogy az ismerősének az ismerőse, és nem próbálnám-e meg. Megpróbáltam, felvettek. Csoda, hogy fatalista lettem?

Szóval ez a munka finoman szólva is egy vicc. Nagy valószínűséggel fekete munka, kijátsszák egymásnak a kollégákat, egy szeglete sem legális, és nem kreatív. Ráadásul iszonyatosan, nevetségesen és kétségbeejtően keveset fizetnek.

De amikor rájöttem, hogy ez így van, még akkor is variáltam. Beismerem, a döntésképtelenség default setting nálam, de a legnagyobb gond mégsem ez. Hanem, hogy egy pillanatig azt hittem, én csak ezt érdemlem. Még, ezt a posztot is megírtam már egyszer, és azon gondolkodtam, hogy nem lehet-e az, hogy én megint  - jó szokásomhoz híven - csak megfutamodok egy lehetőség elől. Kétségtelen, ezt jól csinálom. De mivel annyira nem akartam elkövetni ezt a hibát még egyszer, hogy most meg azt felejtettem el, nem kell mindenre igent mondanom.

Az egyik barátnőm szerint nem azért kell mindenhova jelentkeznem, hogy aztán azt el is vállaljam, hanem azért, hogy gyakoroljak az ideálisra. És igaza van. Csakhogy ehhez azt hiszem még mindig nem elég egészséges az önbizalmam.

De úgy tűnik ez is egy lecke. A nemet mondás képességén túl, az is feladat, hogy pontosan tudjam, mennyit érek. És ez nem azt jelenti, hogy teljesíthetetlen követeléseim vannak. Hiszen ha én nem tartom magamat a legjobbnak, akkor ki fog?

De nem ezt csináljuk-e az élet minden területén? Nem merünk szembeszállni a barátunkkal, mert félünk, hogy nem szeret majd többé. Nem hagyjuk el az impotens pasinkat, mert lehet, hogy nem jön helyette más. Nem megyünk szembe a mainstream-mel, csak mert azon aggódunk kinevetnek az emberek. Olyan munkát végzünk, amit utálunk, csak mert el sem tudjuk képzelni a jobbat....

Nem mondom, hogy nekem könnyen megy. De most az egyszer kipróbálom, milyen az amikor élvezettel írok meg egy felmondólevelet.

Hold your own
Know your own name
And go your own way
And everything will be fine

Három napja hisztizek. Ez nálam abban nyilvánul meg, hogy esze ágában sincs pozitívan gondolkodni, dünnyögök az emberekre, csakis vígjátékokat vagyok hajlandó nézni, aminek előre tudhatóan, idegesítően nyálas vége lesz, hogy aztán azon is csúfolódhassak, és eszem, rettenetes mennyiséget.

Amúgy, ha az embernek rossz kedve van, nem is szabad erőltetnie a jó kedvet. Éld át ezt is mélyen, aztán engedd el! Na én ez utóbbit nem kapkodtam el, az biztos. De ma mivel tízmilliószoros nap van, gondoltam ideje lenne, ha összekaparnám magam.

Én is mint mindenki más, szeretném, ha lenne valaki aki megvigasztal vagy jobb kedvre derít. De nincs. Úgyhogy nincs mit tenni, muszáj egyedül megoldanom (és nem, most nem az önkielégítésre gondolok). Amúgy meg már régóta nem hiszek abban, hogy nekem más miatt jobb kedvem lesz. Persze ideig óráig megnevettetnek a barátok, és nem is nagyon tudnék nélkülük élni, de a probléma (megoldandó feladat - haha) attól még nem változik.

Az alábbiakat természetesen nem csinálom végig minden nap, annak ellenére, hogy igazán ráérek. De az első pontot munkanapokon is végeztem, néha még azokon a napokon is, amikor 8-ra jártam dolgozni. (Tudom, másoknak ez nem nagy teljesítmény, én képtelen vagyok 6-nál hamarabb felkelni hacsak nem nyaralni megyünk:)

Nektek van valamilyen hasonló önsegítő technikátok rossz hangulat ellen? Írjátok meg a kommentben!

1. Amikor felkelek, gyakran még az ágyban ülve, írok három oldalt egy jegyzetfüzetbe. Az ötletet Julia Cameron: A művész útja című könyvéből vettem. Azt a három hónapos programot (se) csináltam végig (nem meglepő módon), de ez megmaradt belőle. Mondjuk én majdnem mindig írtam naplót, de a kora reggeli írás azt az érzetet adja számomra, hogy az összes kínomat leírom, így tiszta lappal (de legalábbis tisztább aggyal) kezdhetek neki a napnak. 

2. Takarítás. A szellem tisztasága állítólag azzal kezdődik, ha magad körül, a környezetedben rendet raksz. Nos, nyilvánvalóan ezt a részt utálom a legjobban, de elmosogattam és mostam is, így legalább van miért megdicsérni magam.

3. Közben Balogh Béla: A tudatalatti tízparancsolata CD-jét hallgattam. Ez a CD nem egy új szerzemény, de a zene, a mondatok, Balogh Béla hangja, és hát nem utolsósorban a CD energiája mindig megnyugtat. A legjobb benne, hogy nem kell rá aktívan figyelni.

4. Nálam bizonyítható, hogy ahogy egyre rosszabb a kedvem, egyre jobban fáj a derekam is. Enyhén nyitott gerincem van (nem vagyok egyedül ezzel, tudom) és az állandó ülőmunka is megterhel, tehát nekem szinte kötelező lenne valamilyen gerinctornát végezni. Hát gondolom mindenki kitalálja, milyen gyakran csinálom, és most már pilatesen sem voltam hónapok óta. (nekem ez az egyetlen sportág, ami bejött, erősít, és nagy szégyenkezve bevallom, engem a jóga például untat. ) Szóval, tornáztam is.

5. Majd úgy döntöttem meditálok. Türelmetlenségemből fakadóan ez sem tart sokáig nálam, de éreztem ma muszáj egy kis tisztítást végeznem. Ez rettenetesen egyszerű és mint kiderült ma telihold van, tehát még erőteljesebben sikerülhet a belső nagytakarítás. Én például sírni kezdtem. Amúgy a tisztítás menete igen egyszerű, persze ezt is Katitól tanultam.

Végy pár mély lélegzetet, majd képzeld el, hogy minden beszívott levegő hozzákapcsolódik a testedben lévő negatív gondolatokhoz, érzésekhez, majd kilégzéskor képzeld el, ahogy kifújod azokat a testedből. Közben lásd, ahogy a beszívott levegővel pedig egyre több pozitív, szeretetteljes energia árad a testedbe. Én még azt is szoktam ilyenkor, hogy megkérdezem magamtól mi az, ami most nagyon zavar. Ma megint a munkám (illetve annak hiánya) jutott eszembe, így egy kicsit felerősítem ezt a kétségbeesést  (magyarán, jó erősen elkezdem sajnálni magam),  majd mielőtt teljesen eluralkodna rajtam a pánik, gyorsan ezt is kifújom, néhány jó nagy lélegzettel.

Érdemes lassan csinálni, mert ha túl gyorsan fújtatsz elszédülhetsz - ezt bizonyíthatom! :)

Ezek után még szoktam még hálát mondani és áldást adni a fejemre (ez is nagyon egyszerű, erről legközelebb) és tulajdonképpen kész vagyok. Ezzel úgy éreztem megtettem minden tőlem telhetőt, és így most már nem csak jobban érzem magam, hanem a teremtéseim (amikor megálmodom magamnak, mi mindent szeretnék) is sokkal jobban működnek, és nem csak a tízmilliószoros nap miatt.

Nemrég feltettem a Katinak azt a kérdést, ami elsősorban jelentő mennyiségű alkohol elfogyasztása után szokott megfogalmazódni a kávéházi filozófusokban. Mivel az eset épp vasárnap délután történt, nekem még ennyi mentségem sincs. Szóval nagy sóhajtva felé fordultam és ájtatos fejjel azt kérdeztem: Miért van még mindig ennyi rossz a Földön?

Alig bírta elfojtani a mosolyát, és azt válaszolta: Miért, neked csak szeretetteljes, pozitív gondolataid vannak?

Hát, na ja. Jót röhögtem saját magamon. Mert ugye mindenki szeret nyávogni és másokat hibáztatni azért, mert olyan sok a csúnya rossz ember. Az már viszont kevesünknek jut eszébe, hogy a világ történései rajtunk is múlnak. Hogy a sok negatívot mi magunk termeljük, a saját gondolatainkkal.

Izgalmasan ijesztőnek találom ezt, de tulajdonképpen megnyugtat. Mert ez azt jelenti, hogy én is tehetek valamit, és nem kell az ég felé kiáltoznom, a jósitent vagy a kommunistákat hibáztatnom. (Ez utóbbi a kedvencem, ide bármit behelyettesíthetsz ízlésed és vérmérsékleted szerint -csessze meg)

Szóval. Én egyetlen embert sem ismerek akinek csak és kizárólag napfényes gondolatai lennének. Hát akkor meg van min dolgozni, nem?

(ez meg egy kis segítség hozzá)

Robbie Rogers, tizennyolcszoros amerikai válogatott focista 25 évesen visszavonult, majd bevallotta, hogy meleg. A hírt, amúgy mindenki szerencsére tök jól fogadta. Sőt, sokan azon sajnálkoztak, hogy nem előbb árulta el másságát, mert annyira szeretnék hogy az amúgy a homoszexuálisokat kevéssé elfogadó futballistatársadalom megmutathassa képes arra, hogy nemtől, vallástól, bőrszíntől, vagy szexuális hovatartozástól függetlenül egyenlően bánik mindenkivel.

Úgy legyen! De nem erről akarok most írni kivételesen. Hanem arról, hogy elolvastam a srác blogbejegyzését is miután coming out-olt. Hát megszakad a szívem érte, ahogy azt részletezi, mennyire rettegett attól, hogy csalódást okoz a szüleinek, a barátainak, a rajongóknak. Különösen az a rész ragadt meg bennem, amikor azt mondja, hogy az emberek manapság szeretnek úgy beszélni az őszinteségről, mintha az valami egyszerű és könnyű dolog lenne, amire mindenki képes. Hát igen. Divat lett arról papolni, hogy vállald önmagad. Csak elfelejtjük, hogy nem mindenki született nyers nyíltsággal, és kíméletlen őszinteséggel.

Megmutatni magad, felvállalni igazi önvalódat nem könnyű. Akkor sem, ha nem őrzöl olyan titkot mint Robbie.
És mindenekelőtt önmagadat kell megismerned hozzá. Ám amikor életed első 25 éve azzal telik, hogy udvarias, kedves embernek neveled önmagad, akkor jól pofára eshetsz, ha rájössz, hogy kedvességed csupán összeszorított foggal sziszegett passzív-agresszió.

Engem arra neveltek, hogy maradjak csöndben, ne mutassam ki az érzéseimet, ne beszéljek róluk, ne nyilvánítsak véleményt. Bár ez csődöt vallott, mert a számat, azt, sosem voltam képes befogni. Sót, azt tanultam anyámtól, hogy ha az apám dühöng, csapkod, káromkodik, akkor ő magában azt énekli: "egy kis malac, röf, röf, röf.." Vagy az apám, aki a szomszédunknak a kertünkből jól olvasható táblákon üzent, hogy mi a véleménye annak családi eredetéről és a jó édesanyja erkölcseiről. 

Szóval, aki nem tanulja az őszinteséget ilyen "apróságokban" sem, nem csoda, ha képtelen kifejezni azt is, ha valami rosszul esik neki, ha megbántották. Nekem legalábbis sokáig tartott és még most sem vagyok rá képes mindig. Most, ahogy ezeket a sorokat írom, hallom, ahogy üvöltöznek a szomszédok a bejártai ajtóm előtt, gondolván, ez nekik már a lépcsőház. És, most megtehetném azt, hogy kimegyek és szólok, de mivel pizsamában vagyok, ez nem olyan egyszerű. És bevallom kecsegtet a  gondolat, hogy cserébe benyomjak egy dobhártyaszakasztó zenét, de mivel ez, mint felismertem, passzív-agresszív viselkedés, valószínűleg inkább nem teszek semmit sem.

De legalább a tesómnak képes vagyok megmondani, hogy ha valamilyen átgondolatlan viselkedése rosszul esett. Ezek után már csak azt kellett felfognom, nem az a lényeg, hogy ő erre mit felel. Megsértődik vagy sem, bocsánatot kér, de inkább nem szól semmit. Legyen ez az ő problémája. Az én problémám az, hogy nekem valami rosszul esett. És az én érzéseimhez senkinek semmi köze. Jogom van hozzá. Meg kellett tanulnom, hogy jogom van megsértődni, jogom van ennek hangot adni, a másiknak meg joga van ezt nem elfogadni.

Mert a lényeg nem azon van, hogy őt megbántsam, és hogy eldöntsük kinek van igaza. Hanem az, hogy becsülöm-e saját magamat annyira, hogy ki merem mondani a véleménynem. Akkor is, ha tudom, hogy nem illő a nyílt érzelemnyilvánítás, vagy mert tudom, hogy neki rosszul esik majd.

Vagyis nem az a cél, hogy ha ő az anyámat szidja cserébe én is szidjam az övét. Hanem az, hogyan döntök: rendezem a helyzetet azzal, hogy kimondom: hé, most megbántottál, vagy tovább termelem a negatív energiákat azzal, hogy fűnek-fának panaszkodok róla. És, hogy szeretem-e magamat eléggé ahhoz, hogy nem akarok passzív-agresszív ember lenni tovább, hanem olyan valaki, aki nyíltan felvállalja a konfliktust. És ezzel  - ha szerencsém van - eljutok odáig, hogy egy idő után nem mernek majd direkt kicseszni velem. Vagy ha mégis, az akkor már nem rólam fog szólni. Azt a leckét tanulja meg ő.

Én világ életemben valaki más akartam lenni. Nem oly rég Miranda Kerr, előtte meg Daneel Harris. Középiskolás koromban meg Dosztojevszkij. De ebbe most ne menjünk bele... De legtöbbször nem is híres ember, csak valaki, aki nem én. Aki szebb, tehetségesebb, sikeresebb nálam. Irigylem? Naná! De ez az egyszerű válasz. A miértre már egy kicsit nehezebb volt rájönnöm.

Azt vettem észre, hogy azt leszámítva, hogy egyfolytában szidom magam (tegyük hozzá, teljesen feleslegesen és destruktívan), azért, mert nem írok, mégis képtelen voltam arra, hogy végre rávegyem magam. Pedig tegnap reggel úgy keltem, hogy na, ma végre! A kedvem is jó, és épp lesz egy kis időm este, miután találkoztam a barátnőmmel, és az milyen jó, mert köztudott, mindenki remekül dolgozik, ha a nyakában lohol a határidő. Ennek ellenére, hazajöttem, bekapcsoltam a gépet, de azt vettem észre, minden mással foglalkozom, csak nem azzal, ami kellene. Repülőjegyet kerestem, meg varrótanfolyamra regisztráltam, meghallgattam a 853. kihagyhatatlanul fontos előadást. Éjszaka lett, én pedig már a harmadik cigimet szívtam a fürdőszobában, és nem értettem, miért vagyok boldogtalan. Pedig elvégeztem a napi hála-adós litániámat (erről később) meg megdicsérgettem magam, hogy milyen sok mindent csináltam ma. Azt leszámítva, hogy kiválóan vagyok képes túldramatizálni bármilyen helyzetet, érzetem, hogy ez valami más. De hiába kérdezgettem magam, hogy most meg mi a fene bajom van? Semmi...

És akkor reggelre leesett. Az úgy volt, hogy olvastam egy bejegyzést egy blogírótól, aminek nem csak minden szavával egyet értettem éppen, hanem a szöveg szinte az irodalmat súrolta. Gyönyörű volt, na. Elképzeltem, ahogy a posztra reagálva én is megírom majd emelkedett gondolataimat és együtt ellovagolunk a  naplementébe...(insert eye-rolling here). Szóval, rájöttem, hogy már megint az a baj, hogy ahhoz az íróhoz hasonlítom magam, akinek gondolom, a nyomába sem érhetek.

Én mindig ilyen voltam. Ha megláttam valakit, akiről azt gondoltam a fejemben, hogy jobb, mint én, ez annyira lebénított, hogy egyszerűen föladtam a küzdelmet. Pedig, mindenki tudja, hogy még a sportmeccseken is jórészt agyban dől el minden. Nagyon sokáig a munkámban sem érzetem azt, hogy jó lennék, hiába erősítettek meg a főnökök, én mindig azt gondoltam, a kollégák sokkal jobbak nálam. Ezt akkor sikerült levetkőznöm valamennyire, amikor egyszerűen nem volt időm arra, hogy összehasonlítsam magam másokkal.

Látszik tehát, hogy megint rohadtul ráérek. Amúgy meg, és erre jöttem rá ma, hogy nekem nem annak a nőnek a blogját kell írnom. Nem nála kell jobban írnom. Azt kell megtudnom, én milyen vagyok. Ráadásul, ha nem lehetek ő, akkor nem az a legegyszerűbb, hogy az leszek, aki én vagyok? És bármennyire lerágott csont is ez, és bármekkora kiborító közhely: ha rossz vagyok, akkor is legalább megpróbáltam. Mert az már kiderült, hogy boldogtalan vagyok, ha nem ezt csinálom, akkor meg nem mindegy? 

Volt egy ismerősöm, kiváló sminkmester a BBC-nél. Csakhogy ő mindig festeni akart. Aztán, egyszer a fejébe vette, hogy ő sosem lesz zseniális, úgyhogy, ha az nem lehet, nem lesz inkább semmi sem. Néhány hét múlva, amikor a barátaival nyaralni indultak, azt hazudta otthon hagyta az útlevelét, visszamegy érte. És akkor ott, amikor végre egyedül hagyták, megpróbált öngyilkos lenni. Nem sikerült. Így aztán, hogy tiltakozása ellenére megmentették, inkább sminkmester lett. Mint mondta, egyszerűen fél attól, hogy kiadja, megmutassa azt, ő kicsoda. mert akkor kiderülhet, hogy nem tökéletes, nem kimagasló. Úgyhogy egy másodlagos kreatív munkát választott, amiben ugyan remekül teljesít, de közben szép csendben megbújhat a produkció hátterében.

Sokáig én is ezt hittem, hogy jól elleszek így. Eltelt tíz év. A vége felé kezdett kiderülni, hogy mennyire rettenetesen utálom, unom és boldogtalanná tesz a munkám, míg mások ölni tudnának érte. És most már azt hiszem képtelen vagyok meggyőzni magam arról, hogy jobban félek a kudarctól. Persze az nem igaz, hogy nem félek. Rettegek. De talán most már elég öreg vagyok ahhoz, hogy ráfogjam ezt az egészet a középkorúak váláságára.

Azok, akik ismernek, tudják, hogy szeretek Adam Lambertről beszélni, és unják is rendesen. Bár megfogadtam, hogy itt nem beszélek róla, de nem olyan rég mondott néhány olyan dolgot, amitől csak még jobban imádom ami mellett nem tudok elmenni szó nélkül, mert annyira, de annyira igazat adok neki, és bánt, hogy sokan nem értik a lényegét, nem látnak a szavak mögé.

Történt ugyanis, hogy Adam a twitteren magyarázta a rajongóknak, hogy mit gondol arról, hogyan lehetne megakadályozni a bullyinget (erre nincs rendes magyar szó, zsarnokoskodót, kegyetlenkedőt jelent, de az angolok így hívják a homofób/rasszista embereket/gyerekeket, akiknek nincs jobb dolguk, mint, hogy megkeserítsék a tőlük különböző emberek életét).

Szóval, Adam azt találta mondani, hogy szerinte amellett, hogy megvédjük az áldozatokat, a fő cél az, hogy megerősitsük őket, hogy ellenállóbbá váljanak a gyűlölködéssel szemben. (Ha valakit érdekel az egész epic twitter rant itt elovashatja.) Szerintem, ez eléggé érthető, de nem tudom elmondani hányan támadtak rá azzal, hogy csak hősöket akar gyártani a bűnösökből, és ez az egész hülyeség, mert az egyetlen megoldás a bullying ellen a büntetés.

Én meg azt hiszem itt az idő, hogy újra előhozakodjak kedvenc ezoterikus elméletemmel, az úgynevezett tükör törvénnyel. E szerint, mivel az egész világ energiából áll, mindenkivel energetikai összeköttetésben állunk. Ennélfogva uralkodó gondolatainknak megfelelő rezgéseket vonzunk magukhoz, melyekből tanulhatunk. Nos, mielőtt most bárki levenné a fejem, hogy én azt akarom mondani, hogy az áldozatok "kihívják maguk ellen a sorsot" meg "megérdemelték, amit kaptak" , akkor egy kicsit várjon még, mert szeretném tovább magyarázni...

Szóval, ha elfogadjuk, azért élünk  földön, hogy tapasztalatokat szerezzünk önmagunkról, akkor erre sajnos a legjobb módszer az, ha azt a környezetünk viselkedéséből kapjuk meg. Így tehát a tükör törvény szerint legfontosabb szabálya ez:

Mindaz, amit a másik személy rajtad kritizál, harcol ellene, meg akar változtatni nálad -, és ha ez téged zavar, sért, bánt, érint stb. – akkor ezt nem még nem oldottad, dolgoztad fel magadban . E két esetben - az adott témában - te sem működsz harmonikusan: vagy elnyomod magadban vagy túlzásba viszed. (Diósy Kati)

Értem én, hogy egyesek erre azzal reagálnak, hogy "Nehogymá' én legyek az oka annak is, ha valaki bunkó velem?" De sajnos, ez az igazság. Ugyanakkor szerintem eddig ez a legjobb megoldás arra, hogy leszereljük azt, aki bunkó velünk/kritizál minket/tönkretesz idegileg. Persze nem állítom, hogy olyan könnyű ezt megtenni, és olyan rettenetesen egyszerű elfogadni.

Amikor először hallottam erről, az én első gondolatom ez volt: "már megint mindent én csinálok rosszul?" és persze minden egyes alkalommal, ha az anyám már megint kritizál, amiért képtelen vagyok hajszálvékonyan meghámozni a krumplit (I know, wtf, right?), és különben is miért nincs még pasim, akkor nem tudom, nem magamat okolni. De természetesen ez vérmérséklet kérdése. Mint ahogyan az is, hogy mások meg úgy reagálnak minderre, hogy utálják az anyukat....

Na, de ha mindezt félretesszük, érzitek benne a lehetőséget? Hogy mekkora hatalom van a kezünkben ezzel? Hiszen senki mást nem tudsz megváltoztatni, csak saját magadat. Nem tudod meggyőzni a másikat a saját értékrendjeidről, és nem tudom őt megkérni sem szép szóval, sem erőszakkal, hogy legyenmá' oly kedves és ne csesztessen, és ne zsidózzon/cigányozzon/buzizzon/csúfolja a kövéreket..stb. Csak azt változtathatod meg, te hogyan érzel ezzel kapcsolatban, illetve, te hogyan tekintesz saját magadra. Ha te szégyenled, hogy kövér/meleg/cigány/vagy, akkor sajnos a másik ember ezt érzi rajtad, és ennek a tükör törvénynek megfelelően, pont oda üt, ahol a legjobban fáj.

(Ha  most valaki előhozakodik nekem a Holokauszttal, akkor neki azt szeretném mondani, hogy ez egy kicsit árnyaltabb kérdés ennél, amit felfogni, megérteni szintén nem egyszerű és advanced tudást igényel az ezotériáról, ezért senkit nem szeretnék vele összezavarni. Amúgy meg, ahogy a jó, úgy a gonosz is ott lakozik mindenkiben. Sőt, te is játszottál már valamikor gyilkost és áldozatot is. És ha ezt nem érted, akkor szerintem ne is olvass tovább.)

Namármost, én tudom, hogy mindez nem egyelő azzal, hogy pokollá teszik az életemet minden nap az iskolában, mert nem vagyok elég cool, vagy éppen meleg vagyok. Olyannyira, hogy már azon gondolkodom, az öngyilkosság az egyetlen megoldás. Ugyanakkor mindenki életében vannak olyan élethelyzetek, amikor úgy érzi, mindenki csak kritizálja, soha nem jó semmire és soha nem jó senkinek. És, ha visszatérünk az én példámra, tudom jól, az anyám azért csesztet, mert engem is zavar, hogy nincs pasim. Ja, és a krumpli meg azt jelenti, hogy én is gyakran érzem azt, hogy nem vagyok elég jó.

És én tényleg hiszem, hogy jelen esetben csak azt az egyet tehetem, ha elfogadom magamat az összes hülyeségemmel, szerencsétlenkedésemmel és bénaságommal együtt. Mert az anyámat hiába kérem, hogy ne csesztessen, mindig megteszi. Szerintem, óriási lehetőség az, ha tudod, te vagy felelős az életedért és a benne lévő történésekért, és tudod, hogy azt bármikor megváltoztathatod.  (Ahogy Kryon mondaná. "Ha az egyik játékos nem jelenik meg a meccsen, elmarad a mérkőzés.") Ráadásul, még hibáztatni sem kell a másikat, a sorsot vagy éppen Istent.

Külön előnye a dolognak, szerintem, hogy ha megszereted magad, akkor nem kell arra várni, amíg felbukkan egy jó barát/pasi/csaj, hogy elhitesse veled szerethető vagy, mert te már akkor úgyis tudod. Szóval, nem mások elfogadása alapján méred magad. Egyébként meg, ha arra vársz, hogy megtalálod a "másik feledet" ne lepődj meg, ha egyszer csak azt veszed észre, reklamál, mert nem mosogattál el vagy felszedtél néhány kilót. Na de persze ez már megint egy másik történet.